AZ ELVÁLASZTÓ HARANG Egy szem a fürtből (inst) Mit akarsz tőlem? Ahogy ma éjjel e szobában szétnézel, székedben tespedsz, s a fényt lejjebb veszed, könnyeim akarod, a vérem? Mit akarsz, mit akarsz tőlem? Énekelnem kellene, míg hangom kifúj, tán játszani e húrokon, míg ujjam beletanul? Túl kemény vagy, mintsem kérj, mit akarsz tőlem voltaképp’? Gondolod, tudok valamit, mit Te nem? Mit akarsz valójában tőlem? Ha a válaszokat nem ígérném, eljönnél? Mit akarsz tőlem voltaképp’? Kint az esőben kellene áznom? Hogy százszorszép-láncot fűzzek Neked, azt várod? Én nem az vagyok, kire szükséged van, mit akarsz hát tőlem, valójában? Mit megkívánsz, Tiéd lehet, lebeghetsz, álmokat kergethetsz, tán a vízen is járhatsz, amit csak akarsz. Mit meglátsz, Tiéd lehet. A teljhatalomért add el lelkedet. Igazán ez kell Neked! Ma éjjel elvesztheted önmagad. Nézz csak be, semminek sincs rejteke! Csavard fel, s nézz szembe a fénnyel! Mit is akarsz tőlem? Szöges ellentétben Vajon tudtad…hogy számodra mindennek oly’ rossz vége lesz? S vajon láttad, hogy minden dicsfény végül majd engem övez? Miért is mondtuk Neked akkor, az aranyifjú cím mindig Tiéd volt. S szemedben a fény, soha nem lett köddé. Hé, Te…felfogtad valaha, mi lehettél volna? S észrevetted, hogy nem én voltam az egyetlen, ki elől elszaladtál? Egész idő alatt jól tudtad, de soha nem törődtél vele igazán. Te a vakot vezetted, míg én elloptam acélos tekinteted! Az eső lassan csepereg, mind a tetőre, hol gyengén állnak a cserepek. Rád gondoltam, s az esztendők, s mind a szomorúság lassan a távolból búcsút int már. S tudtad vajon… Soha nem hittem, hogy elveszti fényét ama tekintet… Kinn rekedten (inst) A szabadság nagy napja Aznap a falak leomlottak, s a földre került az összes lakat. S poharainkat magasba emelve egy kiáltás jelezte: a szabadság elérkezett! Aznap az összes fal leomlott, s a bolondok hajója végleg zátonyra futott. Ígéretek ragyogták be az éjszakát, ahogy origami-galambok az eget hasítják. Álmomban elhagytál, melegség, s büszkeség nem maradt már. S akármennyire szükséged volt rám, tudtam nem tehetek egy lépést sem lényed iránt. Az élet most értéktelenebb napról-napra, ahogy a szomszédok, s barátok hátat fordítanak. S a változás közeleg, mit sajnálkozással megélni nem lehet. A határok változnak, mint sivatag homokja. Míg gyászos árnyékukban a nemzetek tisztogatják hűségtől, s múltjuktól véres kezüket. Dobok hangjára ébredtem. Zene szólt, a szoba napsugarak fényében úszott. Megfordultam, s pillantásom rád emeltem, s egyszeriben elillant mind a keserűségem. Kifordítva Reggeltől estig a horizonton kívül maradtam, hogy mivé válok, el nem fogadtam. Az élet kis szikrájával alig éltem túl. Egy szóval…kiáradás. Számat egy hallható hang el nem hagyja, túl sok időt töltöttem kifordítva. Az emberi érintésre bőröm hideg, e vérző szív már soká’ nem ver. Számat elhagyta egy némasági fogadalom, s most nem hallom, ha hangosan gondolkodom. A fényt kioltva élesztem fel az éjszakát. Üres mosollyal viselem sötét hadát. Lassan újra megtalálom életem, romokban nyugszik idegrendszerem. Kifordítva viselem lényem. Pillants rá most, sápadtabbnak látszik valahogy. De hirtelen feléled, s erős fuldoklásba kezd. Oly’ hosszú idő telt el, mióta megszólalt, nos, mintha saját számat érezném e szavakban. És e szavakkal felettem tisztán átlátok a felhők függönyén. Adj időt, szólíts nevemen, s újra halljuk egymást Te, meg én. Nyújtózkodom ama napért, mikor mind a felhő elhagyja egét. Újra veled vagyok most, neveden szólítalak, s hallhatjuk egymást újra. Egészen a sarokba kuporodott, ám a képernyő még mindig pislákol, hogy egy végtelen folyammal elátkozza e helyet. Véletlen képek tengerében az önpusztító állat várja a megtörő hullámhadat. A küszöbön ácsorog izzó haragjában, és a kazánba vágva… elátkozza e helyet. Szétszakadt minden irányba, de a képernyőn még nem hunyt ki a gyertyája. A megtörő lángokat várja. Vedd vissza Szerelme esőcseppjei hullanak rám, oly’ lágyan, mint langyos szellő, minden lélegzetét hallgatám, hangja, mint a tengeren susogó hullámerdő. Minden gondolatom róla szólt, a hév és vágy lángjaival égve, s a föld csak lángolt, így fordultunk a sötétbe. Visszaveheti, egy nap tán vissza is veszi. S fürkésztem őt, hazudtam neki, össze-vissza ígérgettem, mit nem tudok megtartani. Akkor hallom kacaját a mélyből felvirradni. S próbáltam késztetni, hogy bizonyítsa, szeret, megragadok minden adódó lehetőséget. S határait ostromlom egyre, hogy lássam, megtörik-e. Tán visszaveszi, egy nap tán visszaveheti. Mostmár látom a jeleket, sikolyok mindenhonnan, oly’ könnyű érdektelennek maradni, s Isten tudja: én megpróbáltam. Mind e kísértés hitemből hazug szavakat formált, míg nem látom a veszélyt, vagy hallom a dagályt. Képes visszavenni, s egy nap vissza is veszi. Képes visszavenni, s egy nap vissza is veszi. Biztosan visszaszerzi, egy nap biztos visszaszerzi. Vissza az életbe Hol voltál, mikor kiégett, s összetört voltam, míg ablakomból az elmúló napokat bámultam. S hol voltál, mikor sebzett, s elesett voltam, mert hatalmába vett minden, mit tőled hallottam. Míg másvalaki szavain csüngesz, mit hallasz, halálig hiszed. Folyton a nap ragyogását bámultam, elveszetten az időben, s gondolatban. Míg az élet, s változás magjait elültették, a kint zuhogó eső csendes volt, és sötét. Míg a veszélyes, ám ellenállhatatlan múlt hangjain merengtem, csendünk szárnyain mennyei utazást tettem. Tudtam, a pillanat itt van, kitépni a múlt gyökereit, s az életbe visszaérkezni. Csendünk szárnyain ellenállhatatlan utazást tettem. Tudtam, most várnom kell, s a ragyogó nap birodalmába léptem. Beszélj csak Évmilliókkal ezelőtt mi emberek, állatokként éltünk. Majd történt valami, melytől szárnyat kapott képzeletünk. Megtanultunk beszélni. Bekerít a csend, mintha nem tudnék gondolkodni. Beülök a sarokba, s nem zavarhat senki. Szerintem meg kellene szólalnod – mire gondolsz éppen Mintha nem tudnék beszélni – soha nem szóltál hozzám A szavak nem jönnek oly’ könnyen – mire gondolsz éppen Úgy érzem, fuldoklom – mit érzel éppen Gyengének érzem magam – soha nem szólsz hozzám Képtelen vagyok kimutatni gyengéim – mire gondolsz éppen Néha csak ámulok – mit érzel éppen Hová megyünk innen? Olyan már nem lehet, mint itt, az egyetlen, mit meg kell tennünk, biztosnak maradni, hogy beszélünk. Miért nem szólsz hozzám – úgy érzem, megfulladok Soha nem szólsz hozzám – tudod, most nem vehetek levegőt Mire gondolsz éppen – ez az út a semmibe vezet Mit érzel most – sehová nem vezet ez az út Miért nem szólsz hozzám Soha nem szólsz hozzám Mire gondolsz éppen Hová megyünk innen Olyan már nem lehet, mint itt. Az egyetlen, mit meg kell tennünk, biztosnak maradni, hogy beszélünk. Érdektelen szavak Egyre csak ostromolt sok, sötét gondolat, egy gyűlölettől izzó katlanban találtam magamat. Üldözöttség, s bénultság érzése uralkodott rajtam, minden más várhat még, gondoltam. Míg ellenségeidre fecsérled idődet, a rosszindulat láza önt el. Alagutad felett a valóság víziója elsikkad, mint árnyékok, mikor beköszönt az éjszaka. Mártírrá válni, hogy megadd az intő jelet, igazán nem járható út, mert nem ad biztonságot pusztán a tömeg, mikor az Igazi átlépi küszöbödet. Látod, hogy napjaidat a sötétség emészti fel? Igaz, hogy a padlón vered szét ökleidet? Az elefántcsonttorony szintjén megrekedve, míg a szemöldökfát vadborostyán növi be. Ajtómat végül ellenségeim előtt szélesre tárva, kérdezem: nem borítunk fátylat a múltra? Szopd le magad – válaszuk így hangzik, s már tudod, képtelen vagyok győzni. Magasztos remények Ott, a horizont felett, hol fiatalkorunkban éltünk, vonzások, csodák világa ez, gondolataink folyton szárnyalhattak, határok nélkül. S megszólalt az elválasztó harangszó. A hosszú, s kövezett út mentén haladva, a keresztútnál találkoznak ők valaha újra? Volt egy rongyos banda, mindig lépteink követték, az idő elől futva, hogy álmainkat elcsenjék. Számos apró lényt hátrahagyva, hogy minket földhöz kössenek, egy élethez, melyet lassú hanyatlás emészt fel. A fű zöldebb volt, a fény világosabb, köröttünk barátok, az éjek csodásak. Átpillantva hátrahagyott hídjaink parázsló maradványa felett, egy halvány képre, odaát mily’ zöld volt is mindez. Lépteink előre visznek, de álmunkban újra visszatévedünk. Belső áradásaink ereje elragad, magasabban lobogó zászlóval értük el álmaink világának szédítő csúcsait. A vágy, s ambíció örök akadályként gördült elénk, még mindig dolgozik bennünk valami csillapítatlan éh. Öregedő tekintetünk néha még a horizontot járja, noha annyiszor tévedtünk már eme útra. A fű zöldebb volt, a fény világosabb. Az íz édesebb, köröttünk barátok, az éjek csodásak. A hajnal fátyla ragyogó, a víz hömpölyög. A végtelen folyó, örökkön-örökké. fordította: Gerasz